Interjú Ivanoff Alexandrával, Magyarország egyik legismertebb zenekritikusával: Tegyük újra naggyá a zenei újságírást!

Alexandra Ivanoff egy Budapesten élő amerikai, aki több mint 15 éves tapasztalattal rendelkezik a zenekritika területén. Az Akordaj – Spotlight on Music konferenciára érkezett Temesvárra, hogy a klasszikus zenei újságírók következő generációját képezze. Megragadtuk az alkalmat, hogy beszélgessünk a szakma kihívásairól, de arról is, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki zenekritikusként karriert csináljon.

A: Hogyan jutott el egy amerikai oda, hogy egy magyar komolyzenei újságnak írjon?

Amerikai vagyok, korábban művész voltam, most pedig tanár és újságíró. Újságírói pályafutásom során a zenekritikára, valamint a hírekre és kritikákra koncentráltam. Jelenleg a Papageno.hu online kiadványnak írok, ahol „Ivana füle Budapesten” címmel rovatot vezetek, és főként a budapesti zenei életről, valamint alkalmanként színházi, tánc- vagy képzőművészeti előadásokról tudósítok. Ez utóbbi területeken nem vagyok szakértő, de a művészek szeretik, ha valaki ír az eredményeikről, ezért adok nekik „tintát”.

Két zenei diplomám van a New York-i Konzervatóriumban és a Yale Egyetemen. Húsz éven át voltam előadóművész New Yorkban, mindenféle közegben: klasszikus zene, opera, operett és jazz, de leginkább zenés színházban, a Broadwayn és azon kívül. Emellett énektanár is voltam, tehát a színpadon való szerepléssel egy időben tanítottam is. Ez az alapom, és ebből merítek újságíróként, a showbizniszben és a zeneiparban szerzett tapasztalataimból. És, elfelejtettem mondani, hogy különböző hangszereken nőttem fel: zongorán, hegedűn, brácsán, brácsán, bőgőn, kürtön és fuvolán, és egy kicsit a timpánin. És az iskolai éveim alatt és az off-Broadway előadásokhoz is készítettem egy kis hanganyagot.

Tehát amit most írok, az az egész színpadi életemen alapul, mint előadóművész. Isztambulban kezdtem a karrieremet. Mert amikor elhagytam az Egyesült Államokat, Isztambulba mentem élni és dolgozni, mert ott kaptam egy zenei professzori állást. És megkeresett egy angol nyelvű újság, és felajánlottak nekem egy állást, mint zenekritikus. És megdöbbentett ez az ajánlat. Mert abban az időben – 2009-ről beszélünk – az amerikai sajtó nem az összes kritikust, de a legtöbbjüket elbocsátotta, mert nem látták értelmét. Nem mindegyiküknek, de sokuknak szép nyugdíjat ajánlottak. Különösen a New York Timesnál, amelynek rengeteg alkalmazott kritikusa volt, amikor én még gyerek voltam, abban az évben mind eltűntek, mert már nem volt rájuk szükség. Szóval ez egy haldokló szakma volt azokban az időkben, úgy tűnt nekem.

Amikor Isztambulba költöztem, és megkaptam ezt az ajánlatot, azt gondoltam, hogy „talán itt nem is olyan halott”. Szóval elkezdtem írni, és nagyon népszerű lettem az ottani zenei világban, mert angolul adtam kritikákat az embereknek, és pontosan ezt akarták. Nem törökül akarták, hanem angolul, hogy a közönség globális legyen. És a Papagenóval is hasonló a tapasztalat. Mert mielőtt csatlakoztam a csapathoz, a magazin csak magyarul volt, most pedig globális a közönsége. Az egész világ olvashatja, amit angolul írok. És ezt már legalább két éve csinálom. Körülbelül 200 cikket, hírt és kritikát írhattam.

Nagyon örülök, hogy eljöttem erre a rendezvényre, ahol zenei újságírókat képeznek, mert ez egy olyan terület, amelyhez nagyon kötődöm, egy olyan szakma, amelyet 2009 óta gyakorlok. És határozott véleményem van arról, hogyan kell továbblépni, hogyan kell gondolkodni a zenei újságírás területéről. Nagyon sok tényezőt fogunk megvitatni: mi a jó kritika, mi a rossz kritika, mit jelent az olvasónak, de mit jelent a művésznek? Mit jelent ez az egész iparág számára. Csak ez a téma (a kritikák – a szerk. megjegyzése) nagyon robbanásveszélyes. Egy másik téma az, hogy hogyan írunk. Mi a hír, mi a vezércikk, ha kritikus vagy, akkor valakinek az értelmezését vagy egy csoport értelmezését értékeled. És ehhez kell, hogy legyen egy alapod. Ha Prokofjevről van szó, értened kell a zenéjét, mielőtt írsz róla. Ugyanez a helyzet Mozarttal vagy bármi más újjal. Azt hiszem, az új zenével jutsz el a legizgalmasabb helyre íróként, mert egy új partitúrának nincs előzménye. Tehát minden új, és az, hogy hogyan közelíted meg, nagy hatással lesz a hallgatóra. „Talán ez egy érdekes koncert, és megérdemlem, hogy megnézzem”, vagy talán meggyőz valakit, aki szerint az új zene szemét, meggyőz valakit arról, hogy van egy másik oldala is annak, hogy egy új művet hallgasson.

Különben is, a szívemben különleges helyet foglalnak el a zsenik. Így amikor egy új zseni felbukkan, legyen az szólista vagy zeneszerző, nagyon érdekel, és alig várom, hogy írhassak ezekről az emberekről, akik új nyelvet kínálnak a világnak, új szellemiséget, új felfogást a hangok megszervezésének módjáról. Mert nem kell a zongorára, hegedűre vagy fuvolára szorítkoznod, a színpadra hozhatsz pannókat vagy elektromos hangszereket, harangokat, tibeti harangokat, theramint, ami az első elektronikus hangszer volt, amit az orosz Leon Theremin talált fel. Ez csak egy doboz és egy antenna volt, és a hangokat úgy lehetett vezérelni, hogy a kezünket az antenna elejére mozgatjuk. Egy törökországi zeneszerző azt gondolta: „Miért ne használhatnám ezt a hangszert egy kompozícióban?”.

Szóval ez az izgalom és öröm az, amiről a szemináriumomon tanítani fogok. Ennek meg kell jelennie az írásban. Tegyük újra naggyá a zenei újságírást. És ezt amerikaiként mondhatom. Ez a célom.

V: Mit érzel, amikor egy terem tele van fiatalokkal, akik a nyomdokaidba akarnak lépni?

El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok. Mindegyikükről tudni akarom, hogy mi a szenvedélyük, mit akarnak, mire vágynak, mire van szükségük. Ma több óránk lesz, de jobban szeretem az interakciókat, mert érdekelnek ők és az, hogy mit fognak tanulni. Alapvetően az írás ABC-jét fogják tanulni, a különböző írásmódok közötti különbségeket, legyen az hír vagy pletykalap, kritika vagy interjú. Nagyon sokféle formátum van, amelyeket át kell válogatniuk, és el kell dönteniük, hogy illeszkednek-e a témához. Ezért szeretnék kérdezni tőlük dolgokat, és szeretném, ha ők is kérdeznének tőlem dolgokat. A legrosszabb az lenne, ha senkinek nem lenne kérdése. Azt mondanám nekik: „Gyerünk, nincsenek hülye kérdések!”. Mert ez a pszichológia a „nem, nem hiszem, hogy feltehetem ezt a kérdést” gondolat mögött.

De igen, megteheted. Mert nincs olyan, hogy hülye kérdés. És ez rengeteg ajtót nyit meg, mert mindenki nagyobb biztonságban érzi magát.

V: Most egy kicsit átváltanék a közönségre. Mert önnek egyedülálló perspektívája van erre, mint törökországi és magyarországi újságírónak. Mennyire más az olvasóközönség a két országban?

Szerintem a törökországi közönség nagyon befogadó, nagyon gyorsan eldöntik, hogy tetszett-e nekik valami vagy sem, és nagyon gyorsan továbblépnek az adott téma megvitatására. És ugyanez a helyzet az amerikaiakkal is. Mert én is írtam már az Egyesült Államokban a blogomon. Rengeteg visszajelzést kaptam amerikaiaktól. És a törököktől is. A magyarok nem adnak visszajelzést. És ez, azt hiszem, az egyetlen veszteségem, mert tudom, hogy sok mindent tudnak mondani, és tudom, hogy sok mindenről gondolkodnak. A magyarok általában rendkívül zeneileg képzettek, a moszkvai konzervatórium szintjén, amennyire én látom. És nagyon sok nagyon magasan képzett zenei művészük van. Van ott 13 professzionális zenekar. Írtam egy cikket a témában: „Tudtad, hogy ennek a városnak (Budapest) 13 hivatásos zenekara van?”. És a magyarok azt mondták, hogy nem, ezt nem tudtam. Itt van egy lista!

És ez azért történt, mert a háború után például az egyik zenekar, amelyet a vasútvonal után Mav Szimfonikus Zenekarnak hívtak. Ezt a zenekart a magyar vasúttársaság szponzorálta, és 1947-ben vagy 1945-ben, közvetlenül a második világháború után alakult. És akkor azt mondták, hogy ez a zenekar a mi lelkünkért van. Szükségünk van a zenére, hogy begyógyuljanak a sebeink. Mi lehet jobb ok arra, hogy létrehozzunk egy zenekart? Számomra nagyon megható, hogy ilyen módon fejezik ki ezt az inspirációt. Egy szimfonikus zenekarra van szükség ahhoz, hogy begyógyítsa a háború sebeit. És ez a zenekar még mindig ad koncerteket.

Igen, szeretnék több visszajelzést. És itt egy másik példa arra, hogy miért mondom ezt. Mert ez kapcsolódik ahhoz, amiről beszéltem, a jó és rossz véleményekről. És amikor azt mondom, hogy rossz kritika, akkor nem a rosszul megírt kritikára gondolok, hanem arra, hogy kritizálok valamit, és elmagyarázom, hogy miért voltak ezek a kritikáim. Egy híres énekesnő és együttese koncertjén vettem részt az egyik ottani nagy koncertteremben. És ő jól ismert az énekesi kvalitásairól, magas, mély és avantgárd. És alig vártam, hogy személyesen is láthassam őt. És nagy csalódásomra annyi technikai és zenei probléma volt, hogy mind én, mind a körülöttem lévő céhtársak nem hittük el, amit hallottunk. Mi történt? Hamisan hangzik. Ez a rész túl hangos, az a rész túl lassú. Teljes káosz. És mindannyian felém fordultak, amikor kijöttem, és megkérdezték, hogy írnék-e róla. Én meg azt mondtam: „Nem tudom, ez egy kis zűrzavar.” És azt mondták, hogy igen, az. Én meg azt kérdeztem, „de ti fogtok róla írni?”. „Nem, szerintünk nem.” És hazamentem, és arra gondoltam, hogy ha én vagyok az egyetlen, aki ír róla, vajon elhiszik majd nekem? Írtam róla, de senki sem válaszolt. Online. De személyesen odajöttek hozzám, és megköszönték, hogy írtam róla, mert ők is ugyanezt gondolták. Ez a tapasztalat releváns az adott társadalom számára. Ahol nem akarnak negatívan beszélni egy adott személyről vagy élményről.

Megjegyzés: Az Akordaj – Spotlight on Music a Classical ME, a JM Hungary és a Scena Muzicală által szervezett konferencia, amely a magyarországi és romániai komolyzenei újságírók temesvári találkozója volt azzal a céllal, hogy a komolyzenei újságírók következő generációját képezze. A konferencia az Erasmus+ program társfinanszírozásával valósult meg.