A zenekar mögött

A február 16-22. közötti héten az Akordaj csapata részt vett a magyarországi partnereink által szervezett Job Shadowing mobilitáson Budapesten. Mivel úgy éreztük, hogy nem mehetünk Európa legtöbb zenekarral rendelkező városába koncertek látogatása nélkül, úgy döntöttünk, hogy szinte minden napunknak kulturális rendezvénnyel kell zárulnia.

Mivel Budapest egy olyan város, ahol a közönség nagyszerű, és amikor csak lehetősége van rá, megrohamozza a koncerttermeket, minden esemény, amelyen részt vettünk, teltházas volt, így a mi helyünk talán nem volt a legjobb. Sutációnk azonban hozzájárult ennek a cikknek a megvalósításához, amely nem más, mint az egyik résztvevő, Mara Dumitriu által felajánlott kritika, amely arra a kérdésre ad választ, hogy „Milyen érzés a zenekar mögött állni egy koncerten?”:

„Takás-Nagy Gábor vezényletével a Máv Szimfonikus Zenekar Beethoven több művéből ad koncertet a budapesti Zeneakadémián. Mennyire lehet izgalmas egy ilyen ismert repertoárú koncert, különösen, ha az egyik elhangzó mű az V. szimfónia? Nehéz szavakba önteni, milyen gyönyörű volt ez a koncert. Hogy őszinte legyek, ez most nem a zenéről fog szólni, hanem egy élményről.

Pechünkre, vagy inkább szerencsénkre, csak a zenekar mögötti helyeket tudtuk megszerezni. Igen, ezen a koncerten a zenekar mögött és a karmester előtt lehetett ülni. Ahhoz, hogy a helyünkre kerüljünk, fel kellett mennünk a színpadra. Amikor a teremben kialudtak a fények, a helyek, ahol ültünk, még mindig reflektorfényben voltak. Az első néhány taktust játszani kicsit ijesztő volt, hogy még mindig ennyire látható volt a közönség számára. Azonban mindaz, ami előttem történt, gyorsan monopolizálta a kínos érzést, és hirtelen céhtársnak éreztem magam az előttem timpanon játszó emberrel.

Lehet, hogy a hangzás nem olyan kontúros, mint az ideálisnak tartott öt sorból, de az érzés egyszerűen semmihez sem hasonlítható a világon. Lehet, hogy nem a legjobb akusztika a hangszerek számára, de a karmester dorgálása vagy bátorítása hangosan és tisztán hallható. Azt hiszem, számomra ez volt a legmeglepőbb szempont. A karmesterek énekelnek, szidják vagy dicsérik a hangszereseket vezénylés közben. Nem ez az első koncert, amin voltam, de a karmester hangját soha nem hallani a teremből.

Hallottuk a „Corilan” nyitányt, a 8. szimfóniát, majd rövid szünet után a híres 5. szimfóniát. A közönségből, a zenekart figyelve, olyan harmonikusnak tűnik és hangzik. Minden hangszer tökéletesen illeszkedik a helyére, egy rendkívül elegáns puzzle benyomását keltve. Hátulról nézve azonban az egész kép szétesik. Hirtelen minden hangszer a másiktól függetlenül ragadja meg a figyelmet. Az egész harmónia egy ponton már nehezen követhetővé vált. A figyelmemet folyamatosan más-más irányba terelték, a trombiták, a hegedűk vagy a nagybőgő felé.

Ebben a szédítő kontextusban néhány hegedű elszabadult, de ez nem maradt észrevétlen a karmester részéről. Így az egyik szekvencia végén elővett a zsebéből egy kis harmonikát, diszkréten a zenészek felé emelte, és folytatta a koncertet. Ez az ő nyelvük, miközben a közönség elmerül a terem sötétjében. Ki hitte volna, mennyi minden történik az orrunk előtt, miközben túlságosan el vagyunk ragadtatva a művészet bűvöletében ahhoz, hogy észrevegyük?

Az előttem ülő ütőhangszeres kottáját követve kissé elvesztettem az időérzékemet, és a koncert túl gyorsan véget ért. A tapsvihar visszarántott a valóságba. Én is tapsolni kezdtem, egy kis ürességgel a gyomromban, mert vége volt, de hatalmas izgalommal, hogy valami ilyesmit élhettem át. Talán magyarországi normalitás, de még a taps is különleges volt. Időről időre az egész terem ugyanabban a kissé lelassított ritmusban kezdett tapsolni. Aztán visszatért a klasszikus taps, majd ismét lelassult a ritmus. Egy mellettünk ülő hölgy még a szemünk sarkából is ellenőrizte, hogy követjük-e a ritmust vagy sem. Szerintem ez kulturális különbség, mert más magyarázatot nem találtam.

Végezetül, az előadók minőségén túl a Zeneakadémia már a bejárat lépcsőjétől kezdve különleges élményt nyújt. Egy olyan épület, amelybe hatalmas összeget fektettek, és amely a zene és a művészet világának határait teremti meg. Ugyanakkor a felújítást a lehető legautentikusabbá tették, így az intézmény ajtajai is olyan kapuk helyét foglalják el, amelyek segítségével a múltba utazhatunk.”

Mint a fentiekből láthatjuk, a koncerttermekben minden élmény egyedi lehet, még akkor is, ha eleinte úgy tűnik, hogy a mi helyünk a legkényelmetlenebb a teremben.

Az Akordaj csapata arra biztat, hogy amikor csak lehetőségünk van rá, látogassunk el egy komolyzenei koncertre, mert ez az élmény minden hallgató számára egyedivé és felejthetetlenné teheti a koncertet.

Ha Ön is aktív koncertlátogató, és szívesen adna nekünk egy egyedi koncertkritikát, küldje el nekünk saját anyagát a office@akordaj.ro címre.