Szónoklatok: A szónoklat: utazás az eredetén és fejlődésén keresztül

A zene történetében mindig is egyensúlyban voltak a világi és az egyházi zenei műfajok, de ez az egyensúly az oratórium megjelenésével még nyilvánvalóbbá vált. Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük e műfaj eredetét és fejlődését, alaposan meg kell vizsgálnunk azt a történelmi kontextust, amelyben kialakult.

Az oratórium a 16. század végén keletkezett Olaszországban, a katolikus ellenreformációra adott válaszként a zene területén. Ez a műfaj már a kezdetektől fogva robbanásszerű népszerűségre tett szert. De mi is valójában az ellenreformáció, és miért volt ilyen mélyreható hatással a zenére?

A 16. században Európa vallási szempontból két nagy felekezet között oszlott meg: A katolicizmus és az ortodoxia. Mindkét vallásnak megvolt a maga zenei műfaja, és bizonyos szigorításokat írt elő a vallásos zenét komponálók számára. Míg az ortodoxia mélyen tradicionalista maradt, és a befolyási területén nem történtek nagyobb reformok, addig a katolicizmusról ugyanez nem mondható el.

Bár a katolicizmus viszonylag nyitott felekezet volt a változásokra és a kulturális fejlődésre, bizonyos tilalmak korlátozták a vallásos zene fejlődését Nyugat-Európában. A reneszánsz idején Palestrina polifonikus írása lett a modell, amelyet minden olyan zeneszerzőre rákényszerítettek, aki egyházi zenét akart írni, ami a kompozíciós szabványosításhoz vezetett, és így korlátozta a kreativitást.

A katolikus világ kulturális uniformizálására törekedve a Vatikán figyelmen kívül hagyta a Luther Márton által kezdeményezett erőteljes vallási mozgalom – a protestáns reformáció – németországi megjelenését, amely örökre megváltoztatta az egyházi zene európai megítélését. Ezzel párhuzamosan két másik jelentős mozgalom is indult, amelyet Franciaországban Kálvin János, Angliában pedig VIII. Henrik király vezetett. Így rövid időn belül három nagy európai állam különböző formában fogadta el a reformációt.

Erre válaszul a Vatikán elindította az úgynevezett „ellenreformációt”, amely kulturális harcot generált a két felekezet között, hogy a híveket a katolikus egyházon belül tartsa.

Az egyik legfontosabb változás, amit a protestánsok a zenében hoztak, a bibliai szövegek nemzeti nyelvekre való lefordítása volt, ami megszüntette a latin nyelv dominanciáját, és a vallásos zenét a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette. Ugyanakkor a hangszerek bevezetése a vallásos istentiszteletbe radikálisan megváltoztatta a szakrális zene hangzását és felfogását.

A Vatikán gyorsan reagál: a 16. század végén Rómában Néri Szent Fülöp – egy karizmatikus pap és lelki reformátor – megalapítja a Congregazione Oratoriumot. Ez hívők közössége volt, akik imádságra, prédikációkra és zenére gyűltek össze. Oratóriumaikban (templomokhoz csatolt helyiségekben) olasz nyelven énekeltek vallásos elbeszélő darabokat, a hangsúlyt a szöveg megértésére és a keresztény érzelmek átélésére helyezve. Innen ered a műfaj neve: oratorio – oratóriumban előadott zene.

Az oratórium térhódítása az opera népszerűségének is köszönhető volt, amely már meghódította a korabeli közönséget. Az operával ellentétben azonban az oratórium kizárta a látványos díszleteket és a színpadi mozgást, amelyeket az egyház a vallási értékekkel összeegyeztethetetlennek tartotta a pompa formáit. Az oratórium így nevelési és áhítati eszközzé vált, amelynek célja a bibliai történetek közvetítése olyan művészi formában, amely elérhető a nagyközönség számára, különösen azok számára, akik nem engedhették meg maguknak az operalátogatás luxusát.

Az oratórium korai példája Emilio de’ Cavalieri „Rappresentatione di Anima e di Corpo” (1600) című műve, amelyet egyesek az első ilyen jellegű műnek tartanak, bár a szakrális opera jellegzetességeit is magán viseli. E mű és más hasonló művek alapján az oratórium gyorsan népszerűvé vált művészi mélysége és hozzáférhetősége miatt.

A barokk korban híres zeneszerzők vették fel a műfajt, és mérföldkőnek számító műveket alkottak. Talán a legismertebb oratórium Händel Messiása, amely különösen a „Halleluja” kórusról híres. További fontos művek Johann Sebastian Bach „Matthäus-Passiója”, Antonio Vivaldi „Juditha triumphans” és Joseph Haydn „Die Schöpfung” című műve. Haydnnal a műfaj belépett a klasszicizmusba is.

A romantika korában Felix Mendelssohn „Elias” című műve volt az egyik legnépszerűbb mű, mivel a vallásos zene kezdett teret veszíteni a világi műfajokkal szemben. Az oratórium még a 20. században is jelen van a zeneszerzők műveiben, mint például Paul Constantinescu, aki két karácsonyi és húsvéti oratóriumával közelebb hozza ezt a műfajt a bizánci hagyományhoz.

Ilyen körülmények között elmondhatjuk, hogy az oratórium volt az a zenei műfaj, amely szilárd hidat épített a vallásos és a világi zene között, és amely az első példát nyújtotta a két, korábban különálló zenei világ közötti szimbiózisra. Az oratórium lényegében egy – bár a díszlet és a színpadi mozgás tekintetében szerényebb -, szent szövegekre épülő, nagy érzelmi mélységű opera, amelyet vallási, valamint nevelési és társadalmi célokra is felhasználtak.